Néha kiborul a bili. Szó szerint és átvitt értelemben is.
Mindenki hallotta már a szoba közepén hagyott teli bili régi históriáját, gondolom, senkinek nem kell bemutatnom. Az ilyen pillanatokkor gondolom azt, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet a padlószőnyeg… Bármelyikünkkel megeshet, hogy – bár azt gondoljuk, végtelen türelmesek vagyunk – eljön az a pont, amikor inkább bezárkózunk a WC-be, és törülközőtartónak álcázzuk magunkat. Velem talán egy nap többször is. Az ilyen elvonulásaimkor alkalmam nyílik elmélkedni az élet nagy dolgain, azon belül pedig leginkább azon, hogy mivel érdemeltem mindezt ki. Persze balesetek előfordulnak, de egy igazán fárasztó nap után senkinek nem a pisifelitatás a legkedvesebb elfoglaltsága.
Azért minél többet elmélkedek rajta, annál mókásabbnak tűnik a kiborulásom. Hiszen nem történt hatalmas katasztrófa: ennek a vegyi támadásnak nem lettek sérültjei. Elszámoltam 10-ig. Ez pont elég arra, hogy még nehezebb legyen feltakarítani a padlószőnyeget, ami mostanra remélhetőleg már jól megszívta magát.
Félreértés ne essék: nagyon szeretem a családomat. Szerintem nem vagyok egyedül vele. Mármint nem úgy gondolom, hogy mindenki az én családomat szereti, hanem hogy bizonyos: mindenki számára fontos a család. Már egészen fiatal koromban elképzeltem milyen lesz, amikor munkából hazatérve gyermekeim elém rohannak, puszit nyomnak az arcomra, és megkérdezik milyen volt a napom. Segítenek elpakolni a bevásárolt dolgokat, majd arról csacsognak édesen, mennyi okos dolgot tanultak a suliban. Na, a valóság nagyon nem ilyen. Vannak benne felborult bilik, könnyek, koszos zoknik, néha hangos szavak, sértődés, megbocsátás és nevetés. Bizony, sok-sok nevetés, amely millió érzést rejt. Jót és rosszat egyaránt, mint az élet minden aspektusa.
Elrejthetnek fájdalmat, de gyógyíthatják is azt: főleg egy hosszú nap végén, amikor reggel lekésted a buszt, és este a boltban az utolsó kenyeret épp előtted vették meg.
Amikor egy ilyen nap után hazaérek, a kislányom mosolya olyan, mint egy varázsütés, akkor is, ha tudom: minden bizonnyal ismét egy zsírkrétarajz fogad majd a kád fölötti csempén.
Néha jó érzés csak kiírni magamból ezeket a gondolatokat: a mosolyokat, amelyek megbújnak a hétköznapjainkban. Biztos vagyok benne, hogy sokatok emlékei között akadnak hasonlóak.
Fogadjátok hát szeretettel az én „Majdnem normális családom” történeteit, bízom benne, hogy az olvasásuk is legalább annyira szórakoztató lesz, mint felidézni őket.