Van, hogy egy nap balul üt ki. De olyan balul, hogy azt csak egy bizonyos szó tudja helyrepofozni. Mindenkinek más ez a szó: szeretlek, szépvagy (jó, tudom, hogy ez két szó), anyaaaa… Magam sem gondoltam volna, hogy számomra egy szép decemberi napon ez a szó a következő lesz: halacska.
Közeledett a karácsony. Nagyon rohamosan közeledett. A szülők valahogy mindig így érzik, a gyerekek számára meg persze csigalassúsággal telnek a napok a boldog ajándékbontásig. De persze, hogy mit bontanak ki három hét múlva, arról még fogalmam sem volt. Volt egy-két kósza (és több tucatnyi elvetett) ötletem, de nem volt időm Apával egyeztetni ezeket. Így hát minden reggel úgy ébredtem, hogy ma végre pontot teszek az ajándékvásárlás végére – majd a nap végén úgy feküdtem le, hogy ma sem sikerült.
Az a nap is így indult. Félálomban álltam a fürdőszobában, és arra gondoltam, elindítom a szuperszájlent mosógépet, mert amíg lejár, lesz időm végigkattintgatni ajándékbeszerző webshopkörutam legfontosabb állomásait. A szuperszájlentség azért volt fontos, mert épp erre a hétre Bogi egy újabb vírusos nyavalyát hozott haza, így biztosította oviba járásának dinamizmusát: egy hét ovi, egy hét otthon. Most az otthon fázis volt soron. Még aludt, amikor én szép csendesen bepakoltam a ruhákat a gépbe, és – fogaim között pisszegve a bekapcsológomb zeneeffektusának – elindítottam. Hatalmas kerregés, csörömpölés indult el a dob belsejében, majd megállt, és hangosan zúgott. Pánikhelyzet, gép kikapcsol, gondolkodik. Gyermek alszik, nincs gond. Gép nem megy, van gond. Ráadásul már beszívta a vizet, ezért addig ki sem nyithatom, amíg le nem engedem belőle. Lapos keverőtál az ölbe, és engedtem kifelé a vizet. Az órámra néztem: még csak fél nyolc, de már készítettem Tominak a suliba tízórait, útnak indítottam Apával őket, megmosakodtam, megetettem a blökiket, kivittem a szemetet, és majdnem mostam is. De csak majdnem. Lassan tört rám a pánik: egy kétgyermekes család életében a mosógép elromlása felér egy tragédiával, az apokalipszissel, a véggel…
Úgy negyedóra múlva a víz lefolyt, a mosógép ajtajának zárja kioldott, Bogi pedig felébredt. Ennyit a webshopolásról.
Bogi épp a fogát mosta, amikor nyugtáztam: a mosógép tele frissen eláztatott koszos ruhákkal. Ezért hát – Bogi nagy örömére – vizet engedtem a kádba. Közben sóhajtoztam: mi lesz a karácsonyi ajándékokkal? Mi lesz a munkával? Mikor főzök ebédet? Ki mossa fel a fürdőszobát? Mert Bogi épp az öt perce felhúzott zoknijában álldogált egy tócsa közepén. Nyugalom, megoldjuk. Bogi eldobta a fogkefét, és segédkezni kezdett. Fel sem fogtam akkor, mekkora nagy dolog ez egy háromévestől: meglátja a feladatot, és jön segíteni. Felváltva dobáltuk át a mosógépből a kádba a ruhákat, közben próbáltam lelkileg felkészülni a hatkilónyi, homok, sár, latyak, menzakaja, csokimikulás és kutyaszőr szennyezte ruha kézi tisztítására. A sötét felhők csak úgy gyűltek a fejem fölött.
Elkezdődött a suvickolás. Szappan, mosószer, dörzsölés, bőr már nem volt a kezemen. Bogi boldog sikollyal vetette bele magát, lábujjhegyen ácsingózva a kád mellett, a kézi mosásba. Kiválasztotta az egyik színes csíkos zoknimat, és bőszen gyömöszölni kezdte a vízben. De én nem figyeltem rá, csak morogtam magamban, hogy történhet ez, éppen ma, éppen velem, mikor annyi dolgom van, és különben is. Aztán Boginak bevillant valami, megfogta a zoknit, nézte, ahogy csorog ki belőle a víz, és felkiáltott: „Halacska! Anya, halacska! Anya, halacska fürdik!” Egy pillanat alatt felejtettem el a gondjaimat: itt ez az édes kicsi lány, és nem a problémát látja a helyzetben, hanem játékot farag belőle. „Igen, halacska, Bogi, és nézd csak, ez meg egy delfin” – mondtam Tomi bélelt fekete nadrágját mosva. Vígan halacskázva fejeztük be a mosást. Egyedül akkor ráncolta össze Bogi is a homlokát, amikor közöltem vele: „Gyere, tedd be a szárítógépbe azt a zoknit, öööö, a halacskát. Meg kell száradnia.” Ez nyilván nem történik meg a halacskákkal a mesékben.