Néha csak úgy ránézek Tomira, és nem hiszem el, hogy nemrég még óvodás volt. Rengeteget tanult abban a négy évben – többek között akkor beszélgettem vele először a titkokról is. Nem nagy sikerrel…
Történt, hogy az oviban karácsonyi ünnepséget tartottak. A gyerekek performanszra készültek, Tomi tíz napja folyamatosan énekelte, hogy „Télapónak se keze, se lába” (eredetiben: Hóembernek se keze, se lába…). Egyik nap hazafelé jövet nekiállt a kocsiban arról mesélni, hogy a nyuszik a csacsiknak adnak enni, és ő is egy csacsi. Gyanús lett, ezért rákérdeztem, ez nem a karácsonyi előadásukról szól-e. Ártatlanul felelte, hogy de igen, és bizony minden nap ezt gyakorolják. Mondtam neki, hogy szerintem ez titok, és inkább ne meséljen még róla, hadd legyen meglepetés.
A következő piros lámpánál jutott eszembe, vajon érti-e egyáltalán, amit mondok. „Tomi, tudod, mi az, hogy TITOK?” „Nem.” Nekiduráltam magam: „Tomi, a TITOK az, amikor tudsz valamit, de nem mondhatod el másoknak.” Erre a négyéves: „De neked elmondhatom, ugye?” „Nem, Tomi. Csak azzal beszélhetsz róla, aki szintén tudja a TITKOT. Például, ha te és én tudjuk, mi lesz a vacsora, de Boginak és Apának nem akarjuk elmondani, hogy nekik meglepetés legyen, akkor az a mi TITKUNK. Akkor mi ketten beszélhetünk róla, de nekik nem mondjuk el.” Bólogatott, hogy érti.
Kicsivel később hazaértünk, Tomi üdvözölte Apát, majd a kérdésre: „Mi volt ma az oviban?” fennhangon fogott bele a beszámolójába, mit adnak elő a karácsonyi ünnepségen. Kedvesen dorgálva szóltam rá: „Tomi, tudod, megbeszéltük, mi a TITOK. Emlékszel?” Erre ő: „Igen, az, hogy mi a vacsora.” Teljesen igaza volt.