Anyukám mesélte egyszer, hogy amikor én kicsi voltam, igen kellemetlen helyzetbe hoztam az egyik szomszédunk előtt. Nemrég költöztünk a kilencemeletes házba. Egy másik lakóval, egy középkorú hölggyel együtt szálltunk be a liftbe, akit egészen a hatodik emeletig felszegett állal bámultam. Nem tudtam róla levenni a szememet, annyira nem találtam szépnek – hogy finoman fejezzem ki magam. Amikor aztán anyával kiszálltunk a liftből, jó hangosan szólaltam meg: „Jaj, de csúnya a néni!”
Sosem gondoltam volna, hogy velem is megesik hasonló. Pedig igen, néhány évvel ezelőtt… Történt, hogy Tomival bevásárolni mentünk. Ez egy anyának amúgy is stresszes – én legalábbis szinte mindig úgy mentem haza a bevásárlásból, hogy most azonnal megrendelem a gyerekpórázt. Vagy bármit, ami megakadályozza, hogy Tomi önállósítsa magát, és lepakolja az alsó polcokat, vagy felborítsa a mesterien megépített gabonapelyhes piramist a polc végén.
Naszóval elmentünk bevásárolni, és Tomi végig mintagyerekként viselkedett. Egyedül a banánoknál volt egy kis hiszti, mert mindenképpen matricásat szeretett volna – és természetesen csak a doboz alján találtam matricásat, azok a banánok viszont kissé össze voltak nyomódva. Sebaj, gondoltam, ha három megbarnult banánnal megússzuk ezt most, nekem megéri.
És az angyali Tomi türelmesen kivárta, amíg összeválogattam a zöldségeket, végigböngésztem a tejfölös dobozokon a lejárati időket, megkerestem az egyetlen lisztet, amiből nem folyt a fehér por. Úgy félóra után a kasszasor felé vettük utunkat. Jellemzően hat kasszából csak három volt nyitva, de sebaj, ma angyali, tündérkedves Tomi van velem. Be is álltunk a sor végére, eddigre Tomi kicsit elfáradt, bekéredzkedett a bevásárlókocsi ülésébe. Most már, hogy nem köldökmagasságban látott csak, kíváncsian tekintett körül. Kicsit kokettált a mögöttünk állóval, bevetve legédesebb mosolyát. Aztán megnézett magának mindenkit – és mindenki kosarát alaposan. Gondoltam, biztosan őt is az foglalkoztatja, ki fogyókúrázik, ki edz rendszeresen, ki főz igazán magyarosan, és ki ragaszkodik a legmárkásabb élelmiszerekhez.
De nem. Boldogan lóbálva a lábát egyszer csak cinkosan rám mosolygott, majd elrikkantotta magát: „Anyának nincs fütyije!” Az addig fásult vásárlók vigyorogni kezdtek, volt, aki hangosan fel is kacagott. Én nagyjából a pritaminpaprika színére váltottam, és rettentően vártam, hogy kijussunk a parkolóba. Tomi pedig… diadalittasan nézett körbe, és elkönyvelte magában, hogy egyetlen mondattal sikerült a vasárnapi bevásárlóközönséget felráznia.
S amikor végre valahára sorra kerültünk, és felpakoltunk mindent a kasszaszalagra, a pénztáros lány rám kacsintott, majd Tomihoz fordult: „Amúgy nekem sincs.” Hazafelé menet ezúttal nem azt fogadtam meg, hogy veszek egy gyerekpórázt. Hanem azt, hogy többet nem öltözöm Tomi előtt… 😀