Fiús anyukák nyilván találkoztak már a jelenséggel, amikor a gyermek ráébred arra, hogy ő bizony fiú, anyukája pedig lány. A múltkor meséltem már ennek a fizikai kivetüléséről – pontosabban arról, ahogy Tomi az egyik bevásárlásunk alkalmával, a kasszánál állva tudatta mindenkivel, hogy ő bizony képben van azzal, ki mit hord a nadrágjában.
Mindenféle nagy pszichológiakönyvek meg az emberi tudat, egyéniség fejlődésével foglalkozó szakirodalmak megfogalmazzák a tényt, hogy a gyermek első mintája a másik nemről gyakran az édesanyja/édesapja. S minthogy Tomi kisfiú, egy időben érdeklődésének középpontjában én álltam. „Anya, milyen szép cinkóbinkód van!” Ez a dicséret például hetekig minden reggel járt annak a kontynak a legjobb szándékkal sem nevezhető szénakazalnak, amit az ágyból kiugorva, fogkefével a számban, szinte fél kézzel rittyentettem a hajamból egy befőttesgumival. (És sokszor csak akkor vettem észre, hogy úgy is maradt, amikor a reggeli oviba rohanás, átöltözés, gyermekbeadás után, otthon már szinte a szomszéd kínált meg a hajkeféjével.)
„Anya, mmmm, de finom illatod van.” Semmi extra, Tomikám, gondoltam magamban, csak végre eljutottam a zuhanyzóig, és kivételesen nem kevertem össze a tusfürdőt a kutyasamponnal. „Anya, ez nagyon finom, a Tiéd a világ legjobb bundáskenyere” – mondta ugyanő, amikor végre találtam a jénai alján egy nem odaégett szeletet, külön neki.
Szóval ez ment egy időben nap mint nap, sőt, naponta többször. Jobb önbizalomerősítőt receptre sem kaphattam volna az én (fér)fiúságára ébredt csemetémnél.
Egyik este, fürdetés után, éppen mesét olvastam Tominak. Ez egy amolyan szertartás volt nálunk. Szegény hároméves koráig csak József Attila Altatóját hallgatta tőlem – egészen addig, amíg egyszer meg nem lepett azzal, hogy ő maga kezdte el szavalni. „Lehunyja kék szemét az ég… Aludj el szépen, kis Tomi” – ez volt a mi verziónk. Igazán sosem izgatták a mesék, csak azt szerette, hogy ez mindig az ő 10 perce volt este.
Szóval ott kucorogtam az ágya mellett a babzsákfotelban, kezemben a könyv, olvastam (fejből szavaltam) éppen kétszázhuszonnegyedjére az autómosós mesét. Amikor Tomi felnézett a hosszú szempillái mögül, és megszólalt: „Anya, milyen szép a pólód.” Végignéztem magamon, fürdés után általában csak valami vacak, régi pólót szoktam magamra rántani, aminek rég a takarítórongyok között lenne már a helye. De ma nem. Másnap barátnős-kávés kiruccanásra készültem, ezért éppen azt teszteltem, melyik ruhám áll még elfogadhatóan rajtam. A megdicsért darab például egy márkásabb, régi kedvencem volt; vékony csíkos, nyakbakötős kis csoda. Elmosolyodtam, épp válaszolni akartam, milyen figyelmes, és mekkora mázlija lesz vele egyszer egy lánynak, amikor Tomi szemrebbenés nélkül folytatta: „Igaz, én még csak pizsamában láttam ilyet, de nagyon szép rajtad.”
Hát itt még nevettem, a mese után viszont feltúrtam a szekrényemet inkább egy másik régi kedvencért – még mielőtt én is altatómesét kapok másnap a kávézóban a cappuccinóm mellé :-O