Úgy harminc évvel ezelőtt, még kisgyerekkorunkban néztük nagy lelkesedéssel a Szupernagyi című, skót sorozatot a fotelbe préselődve a bátyámmal. Minden adás után lelkesen boncolgattuk a történteket, és megpróbáltuk felvértezni a saját nagymamáinkat is azzal a szupererővel, amivel a sorozat főhőse mindig mindent rendbehozott.
Ma már tudjuk, hogy nagyon közel jártunk a valósághoz. Anyává válni egy óriási lépés, de az újdonsült nagymamák legalább ugyanekkora erőt és képességet nyernek az unoka születésekor. Ha szerencsések vagyunk, nem csak egy tökéletes gyermek, de egy tökéletes szupernagyi is születik a nagy napon.
Véleményem szerint legalább egy szupernagyira minden gyerekeknek szüksége van. A szupernagyit onnan lehet felismerni, hogy mindig partner, ha egy kis (mondom: kis) csínytevésről van szó, a főztje felülmúlhatatlan (bármennyire is igyekszünk ugyanazt az ízt elővarázsolni például a paradicsomlevesünkből… „Ez nem olyan, mint a Mamáééé!”), különleges képességével megérzi, ha szomorúság van a levegőben, és addig serénykedik a gyerekek körül, amíg fel nem vidítja őket. Mi már rég feladtuk, amikor szupernagyi öt perc alatt megnyugtatja a gyerkőcöt, és újra jófiút-jókislányt farag belőle. Amikor látogatóba jön, friss süteményillat lengi körül, és a gyerekek kipirult arccal, kíváncsian legyeskednek körülötte, hangos “Mamaaa, mit hoztál?” kérdésekkel nyaggatva üdvözlés gyanánt, de ő ezt cseppet sem bánja.
A szupernagyi hasonlóan felkészült akkor is, amikor ő látja vendégül a csemetéket, például amikor apuval szeretnénk egy kis időt kettesben tölteni. Így volt ez az őszi szünetben is, amikor – kihasználva a szupernagyitól talán nem véletlenül kapott, utazási utalványt… – elmerészkedtünk három teljes napra a gyerekek nélkül. Kicsit izgultam, hogy mit fog szólni Bogi és Tomi, de megint raktárra aggódtam. Két csemeténk kitörő örömmel üdvözölte a hírt, hogy mennek a Mamához.
Felszerelkeztünk egy évre elegendő játéksereggel és ruhatárral, és elindultunk. Természetesen Mama terített asztallal, gőzölgő zöldséges húslevessel és a konyhában ügyesen elrejtett palacsintatoronnyal várta a gyerekeket, akik örömujjongva váltak meg tőlünk. Könnyes búcsú csak részemről volt, amit persze egyik szülöttem sem kívánt észrevenni, helyette ezt kántálták mély egyetértésben: „Jaaaj, anyaaaa, mi már nagyok vagyunk, elég puszit adtál, induljatok mááár”.
Kis kiruccanásunk első napja természetesen nem a pihenés, sokkal inkább a szorongás jegyében telt, folyamatosan a telefont fürkésztem, és szívem szerint már egy órával az indulás után hívtam volna a mi kis szupernagyinkat, hogy élnek-e még a gyerekek. De Apa lebeszélt. Bár ő meg minden szép fánál és bokornál megjegyezte: „Jaj, ez hogy tetszene a gyerekeknek is!” Este 6-kor végül nem bírtam tovább, izgatottan hívtam Mamát, aki helyett Tomi szólt bele a telefonba, és kikérte magának, hogy máris felhívtam őket. Megkönnyebbültem, hogy minden rendben. Miután mindkét csemetével beszéltem, Mama is biztosított, hogy jól ettek a gyerekek, igen, Bogi a borsót is megette a levesből, és nem, nem fogyott még el a palacsintatorony, és igen, sokat voltak levegőn is. Így utólag azt gondolom, hozzám néha több türelem kell, mint családunk legkisebb tagjaihoz 😉 De a szupernagyi ebben is nagy!
Lefekvés előtt a technika ördöge, Tomi küldött még egy fotót is nekem, amit Mama készített a játszótéren. A fotón két elmosódott, maszatos és boldog gyerek szaladgál. Hunyorogva próbáltam rájönni, azért legalább egy sapkát felvettek-e.