A név, amely nálunk egyet jelent azzal, hogy „a kutya meg a macska bajszát”. Egy tanulságos arról, mi is az a gyerekszáj, hogyan is gondolkodnak a legkisebbek, és mi történik, amikor a felnőtteket másolják. Bogi a maga négy évével ezt mind mesterfokon űzi.
Még a nyári szünetben, a szomszédunkban élő, idősebb párnál jelentős időt töltött kedvenc kisunokájuk, Dávidka. Nem mintha lenne nekik másik is, de ez a kisfiú egyértelműen így is, úgy is a kedvencük volna. <3 Mindent megadnak neki, amit gyerekfej csak megálmodhat magának, és még annál is többet. A lábbal hajtós bringától a legmenőbb focilabdáig, és persze aztán a kertjükben ősztől tavaszig szinte végig árválkodó focikapuig, éppen csak a toronyóra lánccal nem került még masnis csomagolópapír alá.
S ahogy az a nagyon szeretett, elhalmozott csemetéknél lenni szokott, júliusban már mosolyogva nyugtáztuk, hogy Dávidka, úgymond, kezd a fejükre nőni. Esténként hallottuk, ahogy a tücskök ciripelése mellett a szomszédok csendesen beszélgetnek arról a teraszon üldögélve, most vajon miért volt hiszti a fürdésnél, miért csapott a bringára, vagy miért erősködött hangosan, hogy a sárga szék márpedig narancsszínű. Tanácstalanok voltak, és nagyon együtt éreztünk velük, hiszen a gyereknevelés nem tündérmese, és bizony nekik régen volt már dolguk az életnek ezen a területén.
S míg mi ezt a helyzetet ízlelgettük, értelmezgettük Apával, Bogi egészen másra fókuszált. Hallgatta, ahogy próbálják szabályozni a gyerkőcöt, korlátokat állítani fel neki, vagy épp egy hathatós, egész-falu-megrázós kiáltással az életét megmenteni valahol az almafa legalsó ága és a betonozott járda között félúton, zuhanva.
Azt tudtuk, hogy Bogit érdekli a kisfiú, játszottak is együtt, és sokszor kaptuk azon őket, hogy a kerítésen átadogatták át egymásnak a frissen talált csigákat, hogy megcsodálják egymáséit. Bogi nemrég ki is jelentette, hogy ő szereti a cicákat meg a kisfiúkat (ezt a mondását pár napig sikerült Apukája elől titkolnom… 🙂 ). De azt nem gondoltuk, hogy ennyire nyitott fülekre találnak a nagyszülők nevelő szándékú felcsattanásai is.
Mígnem egy szép délután, a nappalinkban, Bogi, miután úgy érezte, alul marad a kutyával a labdáért vívott küzdelemben, mérgesen dobbantott egyet a lábával, és előre hajolva rákiáltott a kutyára: „Dávidkaaaaa!” Először nem értettük, mire gondol. Tomi oda is ment hozzá, hogy ne kiabáljon a kutyával. Erre Bogi a négylábúra mutatott, és elismételte: „Dávidkaaaaa!”
Na ekkor már nagyon kuncogtunk. Szóval Boginak a „dávidkaaaaa” azt jelenti: irgum-burgum, a kutya meg a macska bajszát, a mindenségit stb. Hiszen a nagyszülők csak akkor hívták így a kedvenc unokát, ha baj volt vele. Csak olyankor hangzott el: „Dávidkaaaa, azt mondtam, nem szabad!” meg „Dávidkaaaa, megmondtam, hogy az almafa túl magas, és megütöd magad!” Minden egyéb esetben „édesem”, „kicsikém”, „bogaram” és hasonlók hangzottak el. Dávidka csak akkor volt Dávidkaaaa, ha rossz fát tett a tűzre.
(…)
Jó, az mondjuk kicsit kínos volt, amikor épp az idős párral beszélgettünk nyár végén a várható almatermésről, és közben Bogi mellettünk kergette a bátyját, mert nem adott előnyt neki a házi futóversenyen, és futtában mérgesen rákiabált: „Dávidkaaaa!”