A gyerekek érdeklődnek a konyhaművészet iránt. Nálunk Bogi és Tomi viszonylag gyorsan ki is alakították a saját művészetüket. Elmesélem, hogy lettem ennek szenvedő alanya 😀
Hétvége volt, esett az eső. Kirándulásra esélyünk sem volt, ezért Tomi egy új, beltéri játékkal rukkolt elő. Kóstolós játéknak nevezte el: meg kell kóstolnom valamit, aztán meg kell mondanom, mi mindenből keverte össze. Először is bekötötte a szememet egy sállal, majd elvonult a konyhába. Csak a puha lépteit hallottam, zacskózörgést, kanálcsörgést, pukizó flakonhangot – mindezt Tomi halk kuncogása és Bogi megerősítő kacajai kísérték. Aztán Tomi elém lépett, és a számba dugott egy kanál valamit.
Először azt éreztem, nyálkás. Utána meg, hogy egyszerre savanyú és édes, és van benne valami rágnivaló dolog is. Rettenetes volt az íz, amit éreztem, a rágáshoz végképp semmi kedvem nem volt, lenyeltem egyben az egészet. Ekkor vihogva kérdezte: „Na, Anya, szerinted mi volt benne?” Próbáltam szépirodalmi nyelven fogalmazni, és az első gondolatom helyett ezt mondtam: „Szerintem egy sárkányürülék és zsemlemorzsa keveréke volt.” Tomi kacagva vette le a szememről a sálat, és büszkén sorolta a kotyvalék összetevőit: „Nem, hanem ketchup, méz, kukoricapehely, egy kicsi sóval, mustárral és nutellával.” Próbáltam közben nem rosszul lenni, de bevallom, a szemöldököm a fejem búbjáig szaladt.
„Anya, most te jössz. Bármit összekeverhetsz, csak ne legyen benne majonéz, hamburgerszósz, bors és erős paprika.” Hmm, úgy éreztem, még így is bőven hagyott teret nekem. És nagyon nagy erő kellett ahhoz, hogy a kevésbé bosszúálló énem kerekedjen felül. Mondogattam is magamban: „jó anya vagyok, jó anya vagyok”.
Egy gyenge, juharsziruppal leöntött kockacukrot kóstoltattam és ismertettem fel vele. Öt kör után én rosszul lettem, ő nyert. Remélem, nem lesz több esős hétvége. :-O