Mostanában sokat vitatkozunk Bogival, hogy akkor ő most 3 vagy 4 éves. De a kedvenc száma az 5, ezért sokszor rávágja, hogy amúgy ő már ötéves. Nyilván nem azért foglalkoztatja az életkora, mert ősz hajszálakra vágyik. Nem, ennél sokkal prózaibb: minden nap pályát választ.
Egyik nap közölte velem, hogy ő már ötéves, és ezért felnőtt, és ha meglesz a születésnapja, utána már vezethet mozdonyt is. Bár nem kifejezetten ezt a jövőt terveztem neki, mégsem a választott szakmával, inkább csak a felnőttségével szálltam vitába 🙂
Másnap azt mondta, ő lesz maga a gőzmozdony, amint megvolt a születésnapja. Harmadnap már a dolgozóba akart menni apukájával, és gyakorlásként vígan verte otthon a klaviatúrát. (Majd mielőtt az Enter gomb megadta volna magát, szerencsére felkiáltott, hogy: „A munka kész!”)
A következő nap, az óvoda öltözőjében küzdöttem le róla éppen a kezeslábast, amikor körülnézett. Az egyik kislány jégvarázsos pólóban pompázott, ezért Bogi rám nézett, és a legkomolyabb arccal közölte: „Anya, ha nagy leszek, én Elza leszek. Varázsolni fogok, és repülni.” Tekintve, hogy Boginak csodaszép vörös haja van, némi mágiát el tudok képzelni az életében (vagy csak túl sokat néztük már Tomival a varázslótanoncos filmeket?). Ráadásul nemrég estünk át élete első moziján, ahol tátott szájjal nézte Elzát a nagy vásznon (és két pisiléssel megúsztuk az egész filmet!), tehát értem a dolgot.
Látta, hogy nagyon gondolkodom, ezért ismét rám emelte hosszúpillás szemeit: „Anya, te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?” Mondom: „Én már nagy vagyok, Kicsim.” Erre Bogi erősködött: „De nem, te is kislány vagy. Mi leszel?” Megadtam magam: „Én, Bogi? Én az anyukád leszek.” Láthatóan tetszett neki a válasz, hozzám bújt, nagyon büszke voltam magamra.
De aztán a fülembe súgta: „Nem, Anya, te a Dézi kacsa leszel.”
Hát akkor az. Ha ő mondja.