Ezt a szalagcímet látom egy bulvárlap címlapján lelki szemeimmel. Pedig esküszöm, jó nevelést kap. De…
Papírügyeket kellett intéznünk, egy kertvárosi bankfiókba tértünk be jókedvűen. Sütött a nap, és mi nem vettünk fel maszkot (nyilván hiba volt). Apa gyorsan sorra került, mi addig, a hároméves kislányommal, helyet foglaltunk a fiók közepén álló asztalnál. Volt ott egy toll, találtunk papírt is, elkezdtem hát katicát, csiguszt rajzolni neki, hogy elüssük az időt. Bogi fél pillantást nem vesztegetett a firkálmányaimra, ellenben lenyűgözte a toll. Olyan tipikus, a bankfiókokban meg a postán is használatos ügyféltoll volt, hosszú műanyag spirállal rögzítve egy asztalra ragasztható tolltartóhoz.
(Itt jegyezném meg, tisztelt bíróság, hogy tulajdonképpen az egész nem is a mi hibánk, hanem azé az alkalmazotté, aki nem ragasztotta atom- és Bogibiztosan az asztalra a tolltartót.)
Szóval kis szemem fényét nem nyűgözték le a rajzaim, ellenben odavolt azért a műanyag spirálért, „kéremszépe’, kéremszépe’”, és már boldogan lóbálta is a végén a tollat. Hamarosan egy lány foglalt helyet velünk szemben, a nylonzacskóját az asztalra téve. Bogim felpattant, és a széken állva jó hangosan köszönte meg a hozományt: „Köszönjü’szépe’, köszönjü’szépe’!” Többen felnevettek, és ha eddig nem is vettek észre minket, most már biztosan a retinájukba égtünk. Bogi is, én is (talán ez is hiba volt).
Apa végzett, én felkaptam Bogit, még udvariasan köszöntünk az ajtónálló őrnek is, és – a kedves, elnéző mosolyokat meg Bogi hangos sziasztokozását hátunk mögött hagyva – hazajöttünk.
Leparkoltunk a ház előtt, és ahogy behajoltam a gyereküléshez, észrevettem, hogy a kicsikénk álltól térdig csupa kék firkálmány. Meglepődve emeltem ki az ülésből, és akkor kopp, az ülésben a bankfiók egy szem ügyféltolla landolt. Lefehéredtem; a mi kicsikénk lopott. És mi asszisztáltunk hozzá. Kezemben a tettes, alatta a bizonyíték, mi meg cinkostársakká fejlődtünk. Sőt, tulajdonképpen bankrablók lettünk. Banktollrablók. Fényes nappal. Mi jön még???
