Furcsa, mókás helyzeteket szül, amikor az ember gyereke szép lassan elindul a kamaszkor rögös útja felé. Az anyasors ilyenkor kicsit mostohábbá válik, hiszen az újdonsült kiskamaszokat már nem lehet puszilgatni és ölelgetni (főleg nem a suli ajtajában), ha pedig az úttesten áthaladva megfogod a kezüket, Te is érzed, milyen nagy lett (de mikor?). Mindemellett azt még azért elvárják, hogy a vacsora az asztalon várja őket, vagy elvigyük őket az iskolába, ha esik az eső.
Nincs ez másként Tomival sem, aki kezdő kiskamaszként már elég nagyfiú ahhoz, hogy számonkérjen bennünket, ha „dedós” ruhadarabokat próbálunk rátukmálni apával (a verdás póló pl. már cseppet sem menő dolog), de még mindig bizonytalan a Jézuska és a jó öreg Mikulás létezését illetően.
Bogi persze hisz a karácsonyi varázslat erejében, és jó előre megírta már a kívánságlistáját a Jézuskának, hogy legyen elegendő ideje mindent beszerezni. Sőt, december 5-én még a csizmácskáját is fényesre súrolta (a konyharuhával 🤦♀️), úgy várta a Mikulást.
Ahogy Tomi egyre nagyobbá válik, egyre nehezebb a dolgunk. Próbálunk valamiféle logikus utat találni azok között a dolgok között, amelyekben még hisz, és azok között, amelyekben már nem. Sokkal könnyebb lenne mondjuk, ha legalább ő eldöntené, mi van, és mi nincs. December 5-én ültünk az autóban, mentünk hazafelé, és feltette a rettegett kérdést: „Anya, most akkor van Miki, vagy nincs Miki?” Hát erre mi a jó válasz? (…) Így van, a visszakérdezés: „Szerinted, Tomi?” A kilencévesek nagyvonalú eleganciájával lépett túl a gyermekkoron: „Szerintem nincs.” Oké, gondoltam, akkor menjünk tovább, nincs mit veszteni, és egy piros lámpa alatt megbeszéltük, hogy tisztában van azzal, hogy a karácsonyi ajándékokat is mi vásároljuk. Ám a Nyúl, na az már más. A húsvéti kincskeresést annyira szereti, a Nyúl maradjon meg. Mondtam, oké.
December 6-án, már csak Bogi kedvéért is, beparancsoltuk azért a megszokott menetrend szerint őket a gyerekszobába, hadd jöjjön a Mikulás. Tomi azonban visszaszaladt a nappaliba, és a legkomolyabb ábrázattal a kezembe nyomta a telefonomat: „Anyaaaa, lefotózod nekem a Mikulást?” Azt hittem, viccel, rákacsintottam: „Persze, kicsim.” Gyerekszoba ajtó csukódik, Apa trappol, csenget és hohohózik az előszobában, bejárati ajtó csapódik. Gyerekszoba ajtó nyílik, a két kicsi fejvesztve rohan a cipőtárolóhoz. Bogi még pipiskedve nyújtózik az ablaknál, hátha megpillantja a piroscsuhást, Tomi viszont egyenesen hozzám siet, a teletömött csizmájára fittyet sem hányva, és megkérdezi: „Na, sikerült?” Kérdeztem, micsoda. „Hát lefotózni a Mikulást!” Ööööö, hát nem. „Ne haragudj, kicsim, teljesen kiment a fejemből, úgy sietett az Öreg. Sok helyre kell még mennie.” Tomi összevonta a szemöldökét, én meg Apára néztem, most akkor mi van? Tomi szerint akkor végül is van Miki, vagy nincs Miki?
Kicsivel később elégedetten szemlélték a piros zacskók asztalra borított tartalmát. Tomi nagyon örült a halálfejes-fényvisszaverős sapkának is. Mondta is, ez milyen menő. Erre én, meggondolatlanul: „Igen, amikor megláttam, tudtam, hogy szuper lesz: vagány is, meg hasznos is.” Szerintem erre várt, mert diadalittasan lecsapta a labdát: „Tudtam! Most is azt mondod, hogy Te láttad meg. Nem a Mikulás, hanem Te! Akkor pedig nem a Mikulás hozta.” Rambó is megirigyelné, milyen rezzenéstelen reagáltam: „Én mutattam meg az Öregnek.”
És akkor most várjuk a karácsonyt. 😳